Organizing Committee
"A kiállítás külföldi anyagának szervezési munkálatait Rózsa Miklós Dr. Igazgató a magyar anyagét Kernstok Károly alelnök és Bölöni György intézték. - A rendezési munkálatokat Kernstok Károly Alelnök és Vaszary János végezték. [The foreign material was obtained by director Dr. Miklós Rózsa, the Hungarian material by vice-president Károly Kernstock and György Bölöni. - The organisational work was executed by vice-president Károly Kernstock and János Vaszary.]"
Catalogue
Preface
A Művészház Igazgatósága: [no title], p. 3
"Nálunk, ahol a kulturköztudat és lelkiismeret gyönge lábon áll,
az efféle művészi manifestaciót - mint aminő a Művész-
ház nemzetközi posztimpresszionista kiállitása - a legnagyobb
körültekintéssel és öntudatossággal kell beállitanunk, mert félő,
hogy a meg nem értés gőgje behunyt szemekkel jelenik meg
és hidegen, minden felindulás, sőt - ami a legrosszabb eset -
megbotránkozás nélkül vonul el a képek előtt. Szükséges, hogy
a megértésre hiányzó láncszemek összéköttessenek és minden
frázis nélkül a lehető legracionálisabb betekintés, ugy irásban,
mint rendezésben segitségül siessen.
Ez a művészi aktivitás nem akar régi tőbe uj szemeket oltani;
tul van a megfigyelésen, az átformáláson, mely eddig minden
művészetnek lényege volt. Ők teljesen önmagukból meritve a
természettel egyenértékü formákat próbálnak.
Tekintve tehát a kolosszális ballasztot, melyet a kigondolással,
a meglátással szemben magukra vesznek, és a bátorítás frissítő
erejéről önként lemondanak, ezek a művészet igazi zelótái."
Kernstok, Károly: [no title], p. 4
"A Művészház vezetősége minden művészi törekvést figyelemmel kisér.
Kötelességének tartja, hogy ezt a festési irányt, mely a nagy nyugati
kulturákat tömegjelensége erejénél fogva erősen érintette, a magyar közön-
ségnek is bemutassa.
Nézetem szerint ez a tömegjelenség adja meg a fontosságát annak,
hogy a kiállitás anyagával megösmerkedjünk. Esztétikai értékelésével nem
foglalkozom, mint minden kiállitásnak, ugy ennek is megvan a maga
értékskálája.
Tény az, hogy ez a festési jelenség sok százezer emberi kedélyben
inditott meg egy izléskiválasztási folyamatot s ha az itt kiállitott képeknek
egyrésze nem is alkalmas arra, hogy mi a művész lelkében átélt jelen-
ségek nemességét megállapithatnók, arra azonban még azok is jók, hogy
már Iétezó képekről a tetszés és nemtetszés képzetet átértékeljük vagy
megerősítsük."
[no author]: Postimpresszionitsák, p. 5-8
"A Művészház nemzetközi postimpresszionista kiállitásánakk anyaga jórészt
azonos azzal az anyaggal, mely a második londoni postimpresszionista
kiállitáson szerepelt. A francia, német, angol és orosz festők s a görög
szobrász (Archipenko) mindenesetre jórészt ugyanazok ; a Művészház
kiállitása azonban még teljesebb képét adja az impresszionizmus kivirág-
zása óta megindult uj űvészi irányoknak és kereséseknek, mivel itt a
magyar postimpresszionisták is teljes számmal felvonulnak.
Londonban két kiállitás keretében mutatták be az uj törekvéseket s a
második kiállítás célja jelentékenyen különbözött az elsőtől. Az elsőnél
ugyanis a főeszme az volt, hogy bemutassák az uj mozgalom ugyne-
vezett régi mestereinek műveit, melyek a konveniencia kedvéért a némileg
negativ postimpresszionizrirns címet kapták. A másodiknál az volt a cél,
hogy bemutassák mai fejlődésében, nemcsak szülőhelyén Franciaországban,
hanem Angliában is, hol friss növésben van és Oroszországban, hol egy
benszülött tradíciót felszabadított és uj életre keltett.
A földrajzi területet természetesen jobban ki lehetett volna bővíteni.
Postimpresszionista iskolák virágzanak, sőt azt lehetne mondani, dühön-
genek Svájcban, Ausztria-Magyarországban és kivált Németországban, de
- Roger Frey-nak, a katajogus elé irt előszava szerint - ezek pozitiv
elemekkel még nem járultak hozzá az általános eszméhez.
"Olaszországban - igy szól az érdekes előszó - a futuristák sikert
arattak egy egész esztétikai rendszert fejlesztve, anélkül, hogy félre-
értették volna Picasso néhány titokzatos és nehéz munkáját. Anglia, Francia-
ország és Oroszország voltak kiválasztva, hogy a legtöbb anyagot szolgál-
tassák az említésre méltó eredményhez. Mikor két évvel ezelőtt az első
postimpresszionista kiállitás megnyílott Londonban, az angol közönség
akkor lett először figyelmes az uj művészi mozgalomra, egy olyan moz-
galomra, melyben nemcsak elfogadott témák fölötti variációk, hanem
a festői és plasztikus metódusok ujra átgondolásának igazi szándéka
foglaltatik. lgy tehát nem lehet azon csodálkozni, hogy a közönség, mely
első sorban nem azért kereste fel a kiállitást, hogy megbámulja azt a
készséget, amellyel a művész illuziót tud kelteni, rossz szemmel nézte az
olyan művészetet, ahol az ügyesség teljesen alá volt rendelve az érzés
direkt kifejezésének. A darabosság és inkapacitás vádját szabadon kimon- [p. 5]
dották még olyan kiváló és befejezett művész ellen is, mint Cézanne.
Ezek a támadások messze vannak a céltól, mert ezeknek a művészeknek
nem szándékuk az ügyességüket vagy tudásukat kiállitani, hanem az a
céljuk, hogy megkiséreljenek festői és plasztikus formában kifejezni vala-
mely szellemi tapasztalatot és ezt akarván, az ügyesség fitogtatása szinte
rosszabb, mint a valódi inkapacitás. A legtöbb művészet, amit itt látnak,
se nem naiv, se nem primitív. Magas műveltségü és modern emberek
kísérlete, hogy próbálják megtalálni a modern kiállitások érzékenységének
festői nyelvét.
Egy másik vád, amit ismételten hangoztatnak e művészek ellen, az,
hogy kapriciózus, sőt esetről-esetre excentrikus dolgokat engednek meg
maguknak műveikben s hogy ez nem komoly dolog, hanem csak kisérlet,
hogy tévutra vezessék a jóhiszemü közönséget. Az őszinteség hiányának
és extravaganciának vádját kivétel nélkül emelték a képzőművészet minden
uj manifesztációja ellen. Am ebből nem következik, hogy az rossz. A tév-
utra vezetés vádja ilyen utaknál szintén biztosan felhasználtatik és néha
egy időre sikerhez is vezet. De azt hiszem, hogy a közönség ezen ellen-
érzése ez esetben abból ered, hogy egyszerüen félreérti azt, amit ezek
a művészek mondani akarnak. A nehézség abból a mélyen gyökerező
meggyőződésból fakad, mely egy rég megállapodott szokásnak eredménye,
hogy a festészet célja a természet formáinak másoló utánzása. Most pedig
ezek a művészek nem próbálják azt adni, amit tudnak, hanem mindenek-
felett arra törekednek, ha ez mindjárt csak halvány reflexe is az aktualitás
megjelenésének, hogy egy uj és végleges realitásról meggyőzzenek.
Ők nem próbálnak formát utánozni, hanem formát teremteni, nem akarják
az életet utánozni, hanem az élet ellenértékét megtalálni. Mindamellett
én azt hiszem, hogy ők olyan képeket óhajtanak festeni, amelyek az ő
logikus strukturájuk tisztasága mellett és a texturájuk zárt egysége mellett
a mi kevéssé érdekelt és kontemplativ képzeletünkre némileg hasonló
élénkséggel hatnak, mint az aktuális élet a mi mindennapi tevékenysé-
günkre. Ilyen rendszernek a logikus szélsősége nem lehet más, mint
feladni minden természethez hasonló formát és egy tiszta absztrakt formai
nyelvet teremteni : egy látható zenét és Picasso legutóbbi művei azt elég
világosan mutatják.
Lehet, hogy sikeres az ő kisérletezésük, lehet, hogy nem. Korai volna
azt eldönteni. Ezt csak akkor lehet majd megáilapitani, ha a mi érzékeink [p. 6]
jobban tudnak alkalmazkodni ezen absztrakt formákhoz. De merem előre
mondani, hogy ezekben a kísérletekben semmi nevetséges nincs. Olyan
kép, mint Picasso „Férfifeje", kétségtelenül nevetséges volna, ha azt tűzte
volna ki célul, hogy a jellemi modelt utánozza s ugy tünnék fel, mintha
nem tudna jobb hasonlatosságot előidézni. De Picasso semmi effélét nem
csinál. Megmutatta Mlle L. B. portraitjében, hogy ő ezt is megtudja
csinálni, ha akarja. De ő egész más valamit próbál.
Matisse műveit nem ennyire szélsőséges absztrakció jellemzi. Azok a
tárgyak, melyek izgatják az ő teremtő invencióját, eléggé felismerhetők.
De itt is, ez nem hasonlatossága, hanem egyenértéke a természetnek,
melyre gondol. Picassoval szemben, ki első sorban is plasztikus, Matisse
szeretne minket az ő rithmikus vonalának folytonossága mellett a formáinak
realitásával, ugyszintén térrelációinak logikájával és mindenekfelett a szin
alkalmazásának egészen uj módszerével meggyőzni. Ebben, ugymint az
ő jellegzetesen rithmikus rajzában, ő jobban, mint bármely európai, a
kinai művészethez közeledik műveiben.
Rendkívül nagy mértékű a rajznak az a dekorativ egysége, mely ezen
iskola művészeit megkülönbözteti.
E két szélsőség között felsorolva találunk majdnem minden emlitésre
méltó művészt. Egészben a fiataloknál inkább szembetünő Picasso befo-
lyása, mint Matisseé. Braque kivételével egyik sem viszi az abstrakcióra
vonatkozó kísérleteit olyan messzire, mint Picasso, de a vonal egyszerü-
sitése észlelhető Derain, Herbin, Marchand és L'Hote műveiben. Más
művészek a forma egyszerüsitésével, amely a postirnpresszionista moz-
galom főkaraktere, foglalkoznak és ahelyett, hogy uj kifejezési mód-
szereket kutatnának, arra adják magukat, hogy a jellemi élet legfontosabb
és mozgató dolgait kifejezzék. De bármennyire változatosak legyenek
azok az irányok, melyekben különböző csoportok hirdetik a kifejezés uj
formáját, mindannyian bizonyos mértékben az egész eszme nagy meg-
teremtőjétól, Cézanne-tól erednek.
Végre még az itt látható francia művészek egy kiválóan jellemző
tulajdonságára szeretném a figyelmet felhívni; tudniillik műveik feltünően
klasszikus szellemére. Ezt fel kell jegyezni, hogy megkülönböztessük őket
az angoloktól és talán még inkább az oroszoktól, de kivált a többi országok
modern festőinek nagy tömegétől. Klasszikus alatt nem azt értem, hogy
sötét, tompa, unalmas, pedáns, tradicionális, rezervált vagy ehhez hasonló, [p. 7]
amit e szó alatt értenek. Még kevésbbé nevezem őket klasszikusnak,
mert festettek néhány antik tárgyu képet, hanem ugy értem, hogy ők
nem számítanak hatásra „associated" ideák révén, mint ahogy azt a
romantikus és realisztikus múvészek kivétel nélkül teszik..."
Érdekesnek tartjuk még kiadni a Guillaume Apollinairenek az „lndépen-
dent" idei megnyitásakor irt következó, igen jellegzetes sorait:
“A festészet utolsó iskolái itt vannak bemutatva: a formák impresszio-
nista kubizmusa és utolsó tendenciája, az orphismus, tiszta pictura,
simultaneité, egyidejüség. A fény nem eljárás. Ez áz érzékek által jön
tudomásunkra (szem). Érzéki észrevevés nélkül nincs mozgás. Szemeink a
főérzékek a természet és lelkünk közt. Lelkünk életét a harmónia
tartja fenn.
A harmónia csakis az egyidejüség által jön létre, ahol a fény méretei
és arányai lelkünket elárasztják, szemeink legtökéletesebb jelentése.
Ez a simultaneité egyedül a teremtés; a többi csak felsorolás, elmé-
lyedés, tanulmány. Ez a simultaneité az élet maga.
A modern iskola ugy akarja elképzelni a szépet, hogy független legyen
az élvezettől, melyet ember embernek nyujt - és a historikus idők kez-
detétól fogva napjainkig egy európai művész sem merészelte ezt.
Az uj művészeknek egy szépségideálra van szükségük, amely ne csak
a faj büszke kifejezése legyen, hanem kifejezze a mindenséget, amennyi-
ben a tény által emberileg felfogható."
Végül álljanak itt Fernand Roches-nek a L'art decoratif-ben legutóbb
a kubizmusról megjelent finom sorai:
„A kubizmus a legkiválóbb példája az intelligencia visszahatásának
az érzésre.
A kubizmus racionalista deformációja Cézanne lyrikus és hatalmas
látomásának.
A látható formák őket nem érdeklik, inkább amik e mögött, bent és
körülötte vannak." [p. 8]"
Vaszary, János: Uj Művészeti Kisérletek, Elméletek, p. 9-12
"Páris, 1913.
Elmélyedve, hosszasan áll egy finom női alak Watteau előtt. Közeledem:
kezében kis tükörrel, szemöldökeit festi ujra óvatosan.
A terem közepén, puha· pamlagon kényelmesen elhelyezkedve ül valaki,
a felső galériákra szegzett fejjel, de behunyt szemekkel, halkan szuszogva.
A Carrousel-tér vedutája felé, az ablakból elmélázva néz ki egy fiatal
pár, - hátat fordítva Courbetnak és társainak.
Az egyik oldalteremből nagy robajjal, vihogással csörtet elő egy csapat,
elől az interpréte, utána mint a zürzavaros utasok a várótermekben, sietve,
s több idő hiányában, egy percre megállnak hódolattal a nagy korona-
gyémánt előtt.
lme egy rövid film-töredék a Louvre hatásáról a közre, mely abban
a pillanatban vonult el előttem, midőn eszembe ötlött az a művészi pro-
gramm, mely a kultura iránti felelősségérzés teljes hiányában, mint a
humanizmus negációja, követeli a művészi tradíciók foglalatainak: a
muzeumoknak, emlékeknek stb. szem elől való eltakarítását.
A széles néprétegekre, sajnos, még a látványosság erejével is alig hat
egy régi kapitel, csonka szobor, vagy megfakult kép. Mindezek nem
inficiálják a kulturátlan lelkek tisztaságát.
Még kevésbbé azonban az ezen romokon felépülő uj művészetet.
Tudniillik e támadás éle azon hatalmas, folyton erősbödő művészi
világnézet ellen irányul, mely: a nagy tradiciók, archaikus stílusok logiká-
jának követése.
Nem akarok a kulturnyilvánosság untig ismert közhely_eiből sok szemel-
vényt felvonultatni: hogy sohasem igyekezett a formák secundär, üres
megismétlésére a renaissance a hellénnel szemben, a japán a kinaival
szemben, a primitív a bizáncival szemben stb.; hogy egészen más Delacroix,
mint Rubens, Lautrec és a modern grafika, mint a japáni, Maillol, Bernard,
mint a klasszikus szobrok, mint amelyekből ezek tulajdonkép kiindultak.
Ez a művészi érdekődés semmi más, mint azoknak a nagyszerü vízióknak
és imaginációknak modern átélése, melyek a régi remekműveket inspirálták;
azon titkos erők megismerésének vágya, melyek századok folyamán meg-
növekedtek, sphäricus alakot vettek fel, mint ködben a tárgyak, és a leg- [p. 9]
nagyobb művészi egységeket szülték, mint a hindu, perzsa, gót stilusok stb.;
vagyis: a modem ember művészi véleménye egy bevégzett művészi világ-
nézet felett.
És mintha egyáltalán európai ember szabadulhatna a tradicióktól, melyek
akár művészi, akár hétköznapi formában teleitatták idegeit, vérsejtjeit.
Ismétlem, nem a muzeális gyüjtemények, restaurált emlékek végezték e
műveletet, hanem: a japán papír, melyen irunk, a francia konyha, melyen
élünk, az angol butor, mellyel lakásunkat megtöltjük; a kinai porcellán
a vitrinekben, mellette a Sévres, Altwien, meisseni stb. Európa a távol
Kelet egész artisztikus gondolatvilágát kizsákmányolta; iparművészetét
átszállította, és mindezzel formagazdagságát meghatványozta még a primitiv
ősember, nép- és gyermekrajzokról sem feledkezve meg.
Európában hagyományoktól érintetlen ősember tehát aligha van;
művészetünk kifejlódését, szükségességét pedig csakis mai korunk fogja
igazolni. E kornak pedig a tradiciós ízlésen kívül tartalmat a tudomány
és spekuláció ad.
Ebbe pedig bekapcsolódik - az eddigi soraimban érintett archaizáló
irányzat mellett - az a párhuzamosan haladó, nem kevésbé revoltáló uj
művészet, mely példátlan bátor és felforgató támadásaival szinte egyedülálló.
Nem tudok elzárkózni attól a gondolattól, hogy itt Párisban részben
ezen offenziv nyomás az oka a művészek véglegesüiésének és a helyzetek
állásfoglaló kialakulásának.
Ugyanis nevek, melyek nem jelentik a holnapot, de a köznek tegnap
még érthetetlenek voltak, tekintélyekké emelkednek, fémjeleztetnek s
hihetetlen árakon kerülnek kalapács alá. Rodin aktuális lesz hivatalosan;
majdnem összes dolgaival bevonul a Luxemburgba és - sietve átadatik
a történelemnek. A még mindig konzervatív hajlandóságu francia ipar-
művészet, ha nem is győzedelmes, de elhatározó lépésekre szánja el
magát a müncheniek kiállitása után.
Az a megértetlen falanx pedig, mely a köztudatba szintén bebocsátta-
tást kér, mindezzel és minden eddiginek ellentmondó.
Elméleteik és tényeik őrült iramban kergetik egymást; erjedésük,
kibontakozásuk, differenciálódásuk jeleit csak a nagyon éles szem külön-
böztetheti meg egymástól. A guny és meggyanusitás zápora zuhog feléjük,
de anélkül, hogy sikerült volna lokalizálni azt az izzó lázt, melyet kór-
tünetnek tartottak: míg lassan kiderült, hogy egy erős művészi következe- [p. 10]
tességnek tisztulási folyamata. Sokkal nagyobb értékek fölött folyik itt
a küzdelem, mint kezdetben hitték s mint eddig a különböző, ugynevezett
irányok jegyében szokott történni.
Közel állunk ahhoz, hogy a szép eddigi fogalma ismét uj meghatáro-
zást kapjon.
A napokban egy conférence-ot hallottam, mely a Picasso művészetét
egyenesen az abszolutra való törekvésnek minósitette; mintha a termé-
szethez való viszonyunknál fogva nem minden relativ volna.
Kétségtelen, hogy csakis az aktiv naturalizmus csődjén épülhetett fel
ez a művészi világnézet, mely ma sem a természetről nem akar tudni,
sem az érzelmekről, melyek benyomásokat közvetítenek, sem semmi
néven nevezendő ábrázolásról, csupán egyedül azon hideg értelem jog-
osultságát hirdeti. mely tudományos analízissel kitalált rendszereket alkalmaz
a művészetre.
Vagyis itt formai absztrakciókról van szó, melyeknek legközelebbi kifeje-
zésmódja a sikmértan, geometria, - tehát sematikus eljárás. Mig ugyanis
a természettudományos naturalizmus mindent mint felületábrázolást akart
realizálni addig ez a progresszív irány a mértani vonalakban felállított
önkorlátozás által a mérséklés művészetét proklamálja. Fel kell említeném,
hogy ha nem is ily erőszakos akcentusban, hasonló jelenségek tömegesen
és rendszeresen előfordulnak az egyiptomi művészetben is; a Louvre
gyüjteményeiben például megdöbbentó analógiákat találunk.
Persze az egyéni ötletességnek is szabad tere nyílik. A most megnyilt
lndépendant kiállítás bőséges példákkal szolgál. Hirdetik (természetesen
képekkel) az időbeli folytonosság térbeli összesüritését; a negyedik dimenzió
proklamálását; az emlékezőtehetségben, a szem által lefotografált véletlen,
esetleges, összefüggéstelen képek egymás mellé helyezését; a tárgyak
benső lényegének és konstrukciójának elgondolását.
Erős a meggyőződésem, hogy e műveletek - mint tisztán agymunkák
- diszciplinák; és el kell ismerni, hogy a fénoménnek ily elvont speku-
lativ megállapítása egész fajsulyu tehetségeket kiván.
Frivolság volna - és nem is érintené a dolgok lényegét - annak mér-
legelése, vajjon vezetnek-e mozgalmak és minő értékü eredményekhez?
A vonal dialektikája az ősember rajzaitól a mai kísérletekig bizony nagy
változáson ment át; mert ha valahol, ugy az esztétika körül az ugy-
nevezett örök igazságok azok, melyek leggyakrabban módosulnak. S ha [p. 11]
a művészetek a humanizmus igenlése, akkor végre is nem lehet közömbös
a művészeti kulturvélemény kialakulására, vajjon festőinknek és szobrá-
szainknak mi a véleménye a primitiv formák hatalmáról s igy az asszir
Chammurabbi és Sardanapal királysírok reliefjéről; vagy mi a véleménye
a vonal-ritmusról, a Ming-dinasztia alatt készült japán rajzokról; mi a
véleménye a geometria és esztétika viszonyáról.
Az Indépendant kiállitáson van egy vászon, melyen egyszerü aritmetikai
vonalak és görbék instruktiv módon ábrázolvák egymás mellett, - ezzel
a felirással : Evocation universelle.
Micsoda ártatlan forradalmi szózat ez ahhoz a jogszokásos, reguláris
időhöz képest, mikor az analfabétás oligarcha csizmapatkójával hitele-
sitette névaláírás helyett az okmányokat, - helyettesitette a kaligráfiát.
Igaz, hogy itt metafizikáról, rendszerekről, sőt pur et simple filozófiáról
van szó.
Mi több, egy kiváló kritikus szerint annnira mennek a dolgok, hogy
sajnálni lehet azon törvény hiányát, mely a szép ellen vétőket megbünteti.
Hát kétségkivül kár, hogy ez nincs meg. Mert az ilyen törvény, ha
rendőrileg is, egyszer már meghatározná, kódexbe foglalná, ami mind-
eddig nem sikerült: a szép igazi fogalmát.
Addig azonban el kell türni annak jogosultságát, hogy a maga számára
minden művész maga alkossa meg a szépség fogalmát és kellékeit. [p. 12]"
Additional Information
Traveling Exhibition
Other Mediums listed
Note
The preface states, that the works of this exhibition are for the most part the same as in the ''Second Postimpressionist Exhibiton'' in London, expanded with works from Hungarian artists.
Additional Notes